Ez- az

Pár szóban a hét:

Kezdjük egy vidám esettel: Hétfőn 8:45 kor indultam otthonról az ovis órámat megtartani. Gyönyörű idő volt a sétához, szépen sütött a nap és pár dundi felhő kis árnyékról is gondoskodott. Köszöntem egy idős bácsinak, aki amúgy ritkán szokott visszaköszönni:

-Jó reggelt!-mondtam és gondoltam hátha egy mosoly kíséretében jobban esik a köszönés is neki.

-Jó napot!-felelte mogorván. 

Sajnáltam szegényt, szomorú, ha valakinél már a reggel is mogorván indul, és nyugtáztam magamban, hogy bár itt közép európai az idő, azt a letegadott órát bíztos mégis odaértik, mert ilyenkor már illik ezek szerint jó napotot köszönni. Egy utcával odébb, már okulva az előzőből egy másik idős bácsinak köszöntem, aki már beszédesebbnek bizonyult:

-Jó napot kívánok!-mondtam, és küldtem a mosolyt is, hátha nem lesz mogorva ez az emberke is.

-Jó napot magának is. Hova-hova?

-Az óvodába megyek-válaszoltam.

-Hát megint rossz a kocsi ? 

-Nem, most a kocsi is jó, meg az idő is szép a sétához, gondoltam inkább sétálok egyet.

-Na, hát menjen, magának kell is az a séta!

Igyekeztem nem nevetni a többé kevésbbé irónikus társalgáson és folytattam utamat az ovihoz. Gondoltam, ha tudná igazából, milyen jó kondiban vagyok :) elvégre a plusszaim a sétára is magammal viszem :) Néha jó lenne, ha a szeretet meg a kedvesség olyan lenne mint a virágpor, édes illatkeverékben hordozná a szél...és akit csak elérne egycsapásra kedves lenne... Persze van egy szél, aminek a nyomában szeretet és igazság és jóság fakad, ez Isten Lelkének a szele. Bárcsak itt is megváltoztatná a szíveket! Olyan jó, hogy nem más emberek szemszögéből nézve nyer értéket és értelmet a lényünk, hanem Isten szemszögéből nézve, Ő igazán lát, nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem ami a szívben van.

Ezen a héten egy film kapcsán valaki szóba hozta, hogy vannak, akik fanatikusak meggyőződésükben. A főszereplő miután elkezdte hajléktalanok közti szolgálatát, pár éven belül lebetegedett és meghalt. Nem értettem, hogy miért taszít valakit egy önfeláldozó életpélda. Meg kell nézzem azt a filmet, hogy megérthessem kedves barátunk felháborodását. 

Elgondolkodtam azon, hogy sok ember számára mennyire természetes dolog ha valaki meghal egy balésetben, autóversenyzés közben, szívrohamban ( amit az elfogyasztott kávék, szalonnák és elnyelt stressz hoz egyre közelebb a fiatalabb korosztályhoz),  háborúban vagy bármilyen más okból, de az felháborító, ha Krisztusért halnak meg, vagy valóban mint a gyertya csonkig égnek míg szolgálnak Istennek és mások felé is. Ha Krisztus is így gondolkodott volna...jajj, mi lenne az életünk célja?! Milyen értéket hagyok a gyermekemnek, ha nincs olyan kincsem, amit mások nem vehetnek el? Olyan sok ember lett a jólét és az élettel való kérkedés rabszolgája. Amíg Isten meg nem könyörül rajtuk addig nincs megállás: egy életen át kergetik a múlandó délibábjait és végül célttévesztve halnak meg. Én nem akarom, hogy az életem más oltáron égjen el, csakis egyedül a Krisztusén! 

Valaki kérdezte, hogy nem gondolkodtam e tovább tanuláson, mert még 'karrierem lehetne'. Mondtam neki, hogy én épp a karrierem magaslatán vagyok, az élő Istent szolgálom. Nem igazán értett meg, pedig nekem hivatásom van, nem munkám. Végső soron Bálám történetének tudtam örülni aznap, mégpedig annak, hogy Isten egy szamarat is tud használni és abban is megdicsőül :) Így utólag gondolkodva 'micsoda karrier egy szamár számára': az Isten akaratából megszóllalhatott, a gazdájánál is jobban látott,  bárcsak én is tudnák mindíg úgy szólni, hogy az emberek megértsék és meghallják!

Végül még egy hír kapcsán... 

Olvastam a Mártírok Kiéltása oldalán, hogy volt egy tagja az IS nek, aki felkereste egyik munkatársukat és azt mondta, már jó ideje álmodik egy fehér ruhás férfiról, aki azt kérdezi tőle mindíg, hogy "Miért üldözöd a népemet? "Ez az ember végül megtért és most ő is bújkál. Azon gondolkodtam el, hogy milyen kegyelem, hogy Jézus Krisztus személyesen megkeres minket, ha nem is ennyire nyilvánvalóan, mint ebben az esetben. Ugyanakkor szomorú is, hogy van, akinél ilyen módon kell látogatást tennie, talán sehol máshol senkiben nem tudta ez az ember meglátni Őt. Maradjon nyitva a kérdés: Mennyire látható Ő bennem?

Ahogyan én látom...

Csak a látottak, hallottak margójára írnák le néhány dolgot. Láttam már régebb ezt a képet  a facebookon: 

én a netről töltöttem le aztán fel ide. Igazából sok embert hallottam erről szánakozva beszélni, valóban nehéz ezt a döntést meghozni, és a mártírok családjának ez nagyon nagy fájdalom az egyébkénti üldöztetés mellett. Én ha erre a képre nézek, 21 hőst látok, akiket a Királyok Királya a dicsőségébe fogad. Micsoda győzelem! A sötétség azt hitte, hogy győzött, pedig az igazi győztesek térdelnek itt. Ők egy sokkal nagyobb harcban győztek, akikre nem volt méltó a világ, méltónak találtattak arra, hogy meghaljanak Krisztusért. Az apostolok kiváltságnak tartották a hitükért való szenvedést, és meggyőződésem, hogy akinek az élete sem drága Jézus Krisztusért, az valóban kiváltságnak tartja ezt. Egyébként megalkudna... Mi lenne, ha minden keresztény ilyen komolyan venné, nem sajnálná megadni a hit árát, ha kell, a mindennapokban. Milyen nehéz meghalni rossz szokásoknak, egyáltalán nem alkudni meg bármibe is kerül... milyen más lenne az egész világunk, ha az aki kereszténynek mondja magát valóban úgy is élne. Mennyivel másabbak lennének a gyülekezeteink ha térdenállva és nem alattomosan, vagy szóharcokban vágynánk megtapasztalni a győzelmet Krisztus oldalán. Ha nem tévesztenénk szem elől a célt...
Paradox egy kép ez, látványosság a világnak, a látszólagos győztesek, igazából vesztesek, ítéletet aratnak majd, a látszólagos vesztesek, pedig igazi győztesek, mert A GYŐZTES oldalán maradtak. Egy dolgot bíztosan üzen ez a kép, kitartást. Mindenki kitart csak nem mind a jó oldalon. Hallottam valakitől, hogy csalódott, mert ennek az eseménynek nem volt olyan visszhangja a sajtóban mint a párizsi gyilkosságoknak, nem vonultak utcára híres emberek tiltakozni meg hasonlók... Én csak azt látom beigazolódni, hogy ez nem a mi otthonunk, ha nem vagyunk ebből a világból valók, akkor nem érez minket a magáénak. De bátorítson a tudat, hogy Isten a magáénak mondja mindazokat akik megmosták ruháikat a Bárány vérében. Nem valami bizonytalan helyre tartunk, nekünk van otthonunk Istennél, amelyet Ő Maga készített a mi számunkra. Én is szeretnék minden napennyire kitartó lenni az Úr Jézus iránti szeretetben, hűségben .

együtt :)

Ma bementünk Ungvárra, egy táblát kerestünk a gyerekalkalom számára, mivel 17 gyerekre kicsi az én meglévő táblám. De nem találtunk olyat, amit nyugodt lélekkel megvehettünk volna, nálunk, Romániában jobb minőséget kapunk olcsóbban, ezért majd onnan fogunk venni, november elején, mikor haza megyünk. Kicsit elkeseredtem, mikor láttam milyen vékonykák a táblák, mert azt reméltem, hogy szombatra lesz valami, amire írhatok. De végül megvigasztalódtam. Bánatmulasztásként sétáltunk egyet a Petőfi téren. Kicsit boldogok voltunk egyszerűen, sétaközben, csodáltuk, milyen nagy a mi Urunk palettája. Szebbnél szebb színben pompázik minden. A teremtett világ nem bontja meg a rendet, csak az ember...csak a mi fajtánk engedetlen.  Ma kaptam jó hírt és rosszat is, de hiszem mindkettő Isten előtt ment el, mielőtt hozzánk elért. Az Igaz Bíró előtt kell majd megállni mindenkinek...De hálás vagyok, mert volt egy kedves délelőttöm, szabadnap félének számított ez nekem. Úgy hiszem Istennek külön ajándéka volt a számomra ez az idő. Néhány képet is teszek :)

Ezek a gyönyörű fák a kapunk előtt pompáznak, az út túloldalán. Olyan gyönyörűséges Isten alkotása, amikor ilyet látok, örülök, hogy láthatok. A látásunk is ajándék. Olyan jó a mi Urunk.

 Itt sok a festő, több helyen is látni embereket, akik festményeiket az utcán árulják. Nagyon szép képek.

 Ezek a képek a Petőfi tér utáni hídról készültek. A madarak nem féltek, sőt elég közel is jöttek a hídon álldogáló emberekhez.

Ez az ungvári zsinagóga volt, de most a filharmóniának ad otthont.

  








A zsinagógán látható felirat.

 A zsinagóga tetején levő hárfa.

Az ungvári vár, kívülről :)

  



A vár bejárata.

Ezt a fát útközben láttuk. Többféle szemszögből is értelmezhető, most egyet írnák le. Engem azokra az emberekre emlékeztet, akik körbeveszik magukat, hogy sérthetetlenné váljanak mások szemében. Sajnos közben nem veszik észre, hogy egyre inkább a földieket markolják, és míg minden gyökerükkel hatalomra törnek, az ágaik belefáradnak az ég felé való nyújtózkodásba...lassan minden díszük lehull, és száraz, üres ágaikkal várják a telet.

Szabi és Dani a bástyánál :)

Danival :)

Ez a kép azért ilyen nagy, mert kevés olyan képünk van, amin mindhárman rajta vagyunk. Ez is egyike azon ajándékoknak, amiket Isten ma nekünk adott, Elsősorban, tehát Megváltómnak köszönöm ezt a szép napot!

Ezeket az angyalkákat egy kertben fényképeztem, alig látszódtak ki az örökzöldek közül.

Agyag

Patricia St.John egyik kedvenc íróm. Nagyon tetszettek nem csupán az általa írt regények, történetek, hanem az életrajza is. Ma Isten kegyelméből sok gyerekkel tanulhattam, nagyon örültem ennek :) Isten kegyelmét látom abban, hogy lehetőséget ad a tanulásra és tanításra, hogy engedi Magát megismerni, sőt Ő maga az, aki megismerteti lényét velünk. Formál minket, mint az agyagot. Ma olvastam Patricia St. John egyik versét, nagyon megtetszett nekem, olyan jó tudni, hogy formál minket a Mester.

Agyagból Arany

Uramnak rejtett elixírje van
arany lesz tőle minden hulladék.
Törött kövekből palotát emel, 
szépet, csodást, mi nem volt eddig még.
Mint gondos Mester, mindent kézbe vesz,
mi eltörött, mit sírva eldobunk,
opált rejt még a szikla is neki
s művészi tárgyat tiprott agyagunk.

 Az élet elveszett alkalmai,
széttört barátság, tékozolt idő:
ezekből alkot. Keze cserepen nyugszik,
s könnyével eggyé teszi Ő.
Türelmes Mester!-Várja idejét,
míg déli szél leng, tél viharja dúl, 
a fáradt én magával szembeszáll
s keserűn, lassan önhamvába hull.

Ha álmunk aztán mind a füstbe ment,
s a fényes útnak vége puszta éj,
légvárainkból szürke por marad,
s nem lángol bennünk többé szenvedély,
akkor jön. Lassan, megfontolva lép,
a megtört szív neki szent áldozat.
(Nem licitál itt semmi más vevő,
Ő csak, ki romjainkért árat ad.)

Mélyen hajolva gonddal rója fel,
el nem múlóan porunkra nevét,
ás kétkedésünk hamuja alól
felszítja remény, szeretet tüzét.
Falat emelni más helyt nem keres.
Hol volt alap, rak követ kőre ott,
a bánat-résre kegyelmet tapaszt, 
s épít magának szebb, jobb templomot.
                                    -Patricia St. John -

Még egy kép a szorgalmas gyerekekkel, ez a kép egy hete készült, ma Isten kegyelméből egy híján kétszer ennyien voltunk :)


 Soli Deo Gloria!

Egy keserű nap margójára

...mért nem emlékeznek az emberek, hogy Valaki, az én Uram Jézus, értünk szenvedett, és mindent elhordozott:

'Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi pedig azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze, Ő bűnhődött hogy nekünk békességünk legyen és az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk mint juhok mindenki a maga útját járta, de az Úr Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.' (Ézsaiás 53: 2-6)

Isten igéjében az is csodálatos, hogy ma is érvényesek, nem vesztik el a szabatosságukat. Én úgy látom, ez az ige is érvényes többféle értelemben is: 1. arról beszél, hogy Jézus Krisztus magára vette azt a teljességgel jogos büntetést, amellyel Isten engem sújtott volna a bűneimért. 2. Arról is beszél, hogy Ő az Aki azóta is hordoz, mindennel együtt, ami engem ér, valami olyat értek ezalatt-nem kell pont szó szerint érteni- mintha Ő tudna együtt örülni és sírni velem

Látszatház

Csendesen, serényen

épül a látszat,

tégla téglára kerül,

míg a lélek ott belül megfárad.

Megvan már a fal-

a lélek csendben, bent,

a kintről szép teremben, elhal-

egyre nő a hideg, hogy a látszat falát

meg ne olvassza a szeretet.

De ha eljön Ő, ki jég szívemet

örök nyárrá tette,

Ki életével az enyémet megmentette-

ha meglátod tűztekintetét,

Megáll a házad, vagy megolvad a látszat?

-kelkrisz, 2011. május.8, Szilágyballa-

kézmosás!

Nagyobb öröm könyökig vájkálni a sárban, hogy Krisztus számára kincset találjunk, mint tétlen kezünket a tiszteletreméltó illendőség jó illatú szappanával mosogatni.

-C.H.Spurgeon-

Kéz

Nagyon kedves gondolat számomra Isten keze. Talán azért is kedves, mert sokszor egyedül az Ő keze tartott meg, sőt tartott életben, annyi nehézségen át hordozott, és felemelt...most is tart, egyedül csk az Ő hatalmas keze. Tökéletes hely, a legnagyobb nehézségben is oltalom...bíztonságot adó kéz, az egyetlen hely amire ha gondolok igazán otthon érzem magam...az én Atyám keze, amely nem ejt el engem a legnagyobb viharban is bíztos menedék!!!!! Erről a csodálatos kézről írok majd néhány idézetet:)

The glory of impossible

"Idegen vagyok, csak egy idegen ezen a földön, de nem leszek idegen Atyám házában, ott fent.' Ezt Albert Helser írja The glory of impossible című könyvében. Jelenlegi munkahelyemen megengedhetem, hogy olvassak munkaidőben és most ezt olvasom. Nagyon kedves lett számomra ez az idézet, mert valahogy soha sehol nem érzem magam igazán otthon. Pontosabban mindíg otthonosan érzem magam ott ahol vagyok, de nem kötődöm egytelen helyhez sem jobban valahogy az az érzesem, hogy csak átmeneti időre vagyok ott. Különös. Van valhol egy hely amelyet meg soha nem láttam de nagy ott a sötétség és imáimban hordozom ez a hely Afrika és India, nem tudom Isten megengedi e nekem, nekünk, hogy valaha ott bizonyságai legyünk, de sok munkásra volna szükség! Több helyen is dolgoztam a nyáron, mig találtam megfelelő állást, egyik volt munkatársnőm életén tűnődtem, itt is szükség van igaz bizonyságokra. Ő alig 19 éves, de olyan kiégett, csendes kedves, de már nincs ragyogas a szemében, csak hányódik ide-oda. És még sokan vannak...nagyon sokan. Néha fáj, hogy a sok nehézség között olyan kevés időm marad kapcsolatteremtésre, de addig imában akarok és fogok harcolni értük, addigis mindenkinek akivel csak találkozom igyekszem bemutatni Krisztust. Ugyanebben a könyvben volt egy történet egy leprás ment a misszió lepra telepére, ahol őket kezelték, de már telt ház volt és nem tudtak volna több beteget fogadni, akkor ezt mondta' a falumban azt mondták jöjjek az Isten emberének a házához mert ő még soha senkit nem utasított el. Én nem mehetek vissza, inkább jobb itt meghalnom, mint visszamenni, mert még soha senkit nem utasított el.' Ez elgondolkodtatott, hogy hogyan imádkozom Istenhez amikor embereket hozok Elé. Talán elmondom egy-két ember nevét és hozzáteszem magamban, hogy ez elég reménytelen- Ő soha senkit nem utasított el aki bűneivel jött elé,előtte nincs reménytelen. Tudok olyan hittel imádkozni, hogy ennek tudatában vagyok és olyan kitartó lenni , mint ez a laprás férfi volt?

Végül még egy idézet ebből a könyvből, 'cselekedd Isten akaratát és halhatatlan leszel míg be nem fejezed a rádbizott munkát' -nem tudom mi Isten terve az életemmel de szeretném ha mindíg ott lehetnék ahol látni akar, és azt tehetném amit akar, akkor is ha az életem az ár-hiszen mint mindent ezt is Tőle kaptam, és vágyom rá hogy Alkotóm örömére éljek.

idő

Már elég rég jártam erre, de nagyon szorít az idő mostanában. Igyekszem behozni a lemaradt tanulást és remélem sikerülni fognak a vizsgáim jövő félévben. Dániel szépen növekszik és egészséges, ezért is külön hálás vagyok Istennek. Mostanában angolt tanítok egy emberkének, aki számomra meglepő módon tudni szeretne, de tanulni nem. Elgondolkodtató eset ugye? Főleg akkor gondolkodtat el, ha nem csak a tanulásra gondolok. A tudásért mint sok minden másért az életben meg kell küzdeni, de ha a lelki életemre gondolok ott is nap mint nap hadat viselek önmagammal szemben. Ez egyáltalán nem könnyű, főleg akkor nem, amikor számtalan sürgős dolog zsarnokul előretör az időbeosztásomban a fontosak rovására. Sokszor lecsíptem a napi áhitatból az időt, hogy legyen valami sürgős dologra, és azok a napok valahogy mindíg nehezebben teltek. Ezt úgy tudnám ilusztrálni, vagy elképzelni mint amikor egy katona hirtelen felriad, hogy harcba menni kéne aztán félig-meddig meztelenül , útközben öltözve rohan a csatába, hogy a végén félreáll a sisakja meg a páncélja is félig lóg rajta. Szerintem sajnos ilyen a lelkem hadkészültsége, amikor megrövidítem az Istennel töltött időt és ezt nem szeretem, szeretnék midíg kész lenni a szolgálatra nem félszegen hanem egészen. Jó lenne néha harcnélkül is csatát nyerni, csakúgy mint tanulás nélkül tudni angolul, de ha győzni akarok akkor jobban oda kell figyelnem az Úrra, és minőségi időt kell szánnom Rá, Akitől életem minden pillanatát ajándékba kaptam. Felelős is vagyok minden tettemért és minden pillanatért, elvégre csak egyszer élünk, de örökre!!!!

Amit a fáktól tanultam

Üldögélek az ablak előtt, és nézem a kinti pusztaságot. Pusztaság, ez a megfelelő szó, a tömbházak egyhangú csendben követik egymást, minden olyan színevesztett, élettelen. Rridegnek és sötétnek látszik a kinti világ.

Csodálatos, hogy mikor úgy tűnik az Alkotó palettájáról már-már kezdenek kifogyni a melegség színei, a teremtett világ hirdeti Isten dicsőségét, kegyelmének nagyvoltát. A fák nem pompáznak nyári szépségükben, nincs rajtuk semmi dísz, mégis csodálatosak, ahogy kimagaslanak a tömbházak közül, nyújtózkodva az ég felé, mintha megújulásért könyörgő kezei volnának a haldokló, világnak.

Ahogyan nézem ezeket az égig nyúló karokat, arra gondolok, hogy mi is így jöhetünk Alkotónk elé, Amikor ráismerünk arra, hogy Isten nélkül olyanok vagyunk, mint a száraz fák, dísznélküliek. Nincs semmi, ami a mienk volna, amit mi adhatnánk Neki, csak száraz lombok. Ő mégis szívesen fogad, amikor eléhozzuk megfáradt szívünket összes csalódásával együtt, értéket ad nekünk, egészen átformál, hogy véghezvihesse tervét életünkben. Csodálatos az , ahogyan Isten át tudja formálni az életünket, ahogyan a kiszáradt fákat is képes újjászülni, virágba borítani a száraz ágakat, s később a rügyeket lombokká a virágokat gyümölccsé érleli életünkben.

Annyi fiatal éli reménytelenül a napjait, nincsen életcéljuk, keresik mindenben a boldogságot, az élvezetet sikertelenül, mert minden gyorsan elszáll, és ők ott maradnak újra egyedül és üresen. Minden egyes sikertelen próbálkozás újabb csalódást hoz, újabb száraz lombot életük fáján. Fáj a szívem, ha rájuk gondolok, és sajnálok minden olyan alkalmat, amikor nem emeltem érettük könyörögve kezeim az ég felé.

Azt tanultam az ég felé emelkedő száraz ágaktól, hogy amikor szürkének és reményvesztettnek is tűnnek a dolgok ne szünjek meg könyörögni azokért, akik remény nélkül, Isten nélkül élnek a világban, és azért sem, hogy adjon Isten megújulást a gyülekezeteinkben, hogy ne csak lomjaink legyenek, hanem teremjünk gyümölcsöt Atyánk örömére, és hogy mindezt úgy kérjem, mint aki már látja és biztosan tudja, hogy bekövetkezik.

Évszakok

Már legalább egy hónapja annak, hogy írtam. Ilyenkor örülök annak, hogy ez a blog nem egy személy, mert ha az volna és ilyen hütlen lennék, már rég szóba se állna velem:) Lassan elmúlik az ősz és télbe fordulnak a napok. Ilyenkor mindíg elgondolkodom azon, hogy mennyire múlandó a világ. Talán a virágos tavaszban vagy a zöldellő nyárban kevesebbet gondolunk az elmúlásra, mint amikor a tél közeleg. Szeretem nézni, ahogyan ősszel a sárga és barna színek árnyalatainak egész kavalkádja megjelenik, és szebbnél szebb összhangban borítják be a fákat. Olyan megtévesztő, hogy a természet meleg színekben pompázik, miközben a tél közeleg! Azt hiszem, mi, emberek is néha ilyenek vagyunk: fenntartunk egy látszatot, talán nem meleg színekkel, talán vallásoskodással takargatjuk a bennünk rejlő hidegséget. Pedig, igazából bent a szívünkben kellene, hogy égjen a tűz, méghozzá úgy, hogy mások is melgedni tudjanak mellette. Mostanában egyre többet gondolok az üldözöttekre, akik inkább meghalnak, mintsem megtagadják az Istenbe vetett hitüket. És ha ezt a hozzáállást összehasonlítom az europaszerte elkényelmesedő keresztyénséggel csak elszomorodom. Nem értem miért lett olyan fontos a látszat a keret, hogy a kép tartalmával szinte-szinte már alig törődnek, hiszen ez úgyis csak embereknek fontos, mert Isten igazán lát, túl mindenen, a legszebb látszaton is egyetlen dolgot, gyümölcsöt keres! Azt hiszem, hogy amikor majd Isten előtt fogunk állni, sajnálni fogunk minden elhalasztott alkalmat, és senki sem fogja nekünk visszahozni őket egyetlen pillanatra sem. Akkor majd nekünk is úgy kell megállnunk Urunk előtt, mint a fák így tél elején: akkor majd ha akarjuk, ha nem le fog hullni a látszat, a szép ezeszinű lombozat és csak egy dolog fog számítani, hogy teremtünk-e gyümölcsöt. Jó volna megtanulni az évszakoktól, hogy letéve mindent, ami látszat csupán vagy akdály(tél) megújúlva, mint a fák lombja tavasszal, üdítsünk fel másokat, adjunk a világnak igazi fényt, reménységet (nyár), hogy végül gyümölcsökkel tele várhassuk a mi Urunkat!!!! Bárcsak így élhetnék!

koldusból királyfi-kiút a szemétből

Hálás vagyok Istennek az elmúlt hétért, pontosabban azért, hogy annyi mindenben gondot viselt rólunk. Még csak szerda van de nem volt könnyűnek mondható az elmúlt pár nap. Jelenleg Szabi kórházban van, újrakezdik a kezelését, és remélhetőleg sikeres lesz, ha Isten is úgy akarja. Én nem tudom más hogy van ezzel, de amikor ő nincsen itthon nagyon is együtt tudok érezni szegény Ádámmal: valóban nem jó az embernek (meg az asszonynak sem) egyedül, így olyan lassan telnek a napok és elég egyformának tünnek:( De azért nem csüggedek, várom őt haza nagyon, ha minden jól megy péntekre lehet itthon lesz, és házi kezelésben részesül. Én adhatom neki a szurit, remélem nem fog majd fájni. A héten itt van a nagyim és segít nekünk, hálás vagyok érte Istennek, hogy ilyen aranyos és jó humorú segítségről gondoskodott, az is csoda, hogy a nagyim ilyen derűs tud lenni annak ellenére, hogy nem volt könnyű az élete. Valóban, ha az életünk Krisztusban van elrejtve, az örömünk is Belőle fakad a körülményektől függetlenül. A múlthéten átrendeztük a lakást, és még mindíg van mit rakosgatni, várhatólag a holnapi lesz az utolsó rakosgatós nap. Hihetetlen, hogy az emberek mennyi feleslegessé váló dolgot fel tudnak halmozni egy élet vagy néhány év alatt. Ha arra gondolok mennyi feleslegessé vált vagy elavult dolgot kidobtunk, méginkább hálás vagyok azért, hogy mennyei kincseket kell gyűjtenünk, hogy azok nem avulnak el, sőt Isten szemében van értékük, és idővel nem kell rakosgatni meg összegyűjteni és kidobni őket. Még ha több energiába meg áldozatba is kerül igazi kincset gyűjteni, szívből bátorítok mindenkit, hogy megtegye! Mellesleg, sok időt meg lehet takarítani az igazi kincsek gyűjtése számára, ha a kevesebb múlandót szednénk össze meg dobnánk ki. A rakosgatás közben eszembe jutott az is, milyen nagy szükségünk van arra, hogy a szívünkben is naponta rendet rakjunk. Ezért kérem Istent, hogy mutasson rá mindarra ami feleslegesen foglalja ott a helyet, mert nem válik hasznomra vagy szemét. Úgy szeretném, ha meg tudnék vállni könnyen minden ilyen dologtól meg érzéstől, ami akadálya a szívem tisztaságának az én Uram előtt! Ugyanakkor eszembe jutott egy ige a zsoltárokból, amely arról szól, hogy Isten szeretete milyen nagy, hogy Ő nem undorodik a szemétszagtól, mert onnan emel ki minket, a szemétből, és olyan kegyelmes, hogy nemcsak kiemel onnan, de a saját asztalánál ad nekünk helyet, hogy koldusokból királyi gyermekekké lehetünk. Hát nem csodálatos!!!!!!! Úgy szégyellem magam és bánom azt, hogy sokszor nem becsülöm eléggé ezt a nagy kegyelmet, mert amikor újra vétkezem szóban , tettben, gondolatban, ha helyet adok a szívemben a kétkedésnek, a haragnak vagy ilyen dolgoknak, amik tulajdonképpen bűnök, az olyan, mintha felállnék a királyi asztal mellől és azt mondanám, hogy megyek vissza a szemétbe guberálni kicsit, mert az nekem jobb. Sajnálom, amikor ilyet tettem! Ha bele gondolok, milyen visszataszító látvány valaki, ahogy mocskosan, megsebezve ül egy szemétdombon, messze bűzlik az egész, talán sűlyedezik maga is a szemét közé, hát egyáltalán nincsen semmi vonzó benne. De csodálom Istent azért, mert Ő ebben az emberben értéket látott ott a szemét között, mocsokban és bűzben elmerülve, sőt még attól sem iszonyodott, hogy oda lenyúljon értem. Igen énértem, mert az életem Nélküle csak kár és egy nagy halom szemét volt, és én nem akarok többé visszatérni oda. Szeretnék mindíg hűen kitartani Uram oldalán, hogy megalkuvás nélkül éljek Neki az Ő örömére! Olyan jó volna, ha sokan megtudnák, ha elhinnék, hogy szebb és jobb az élet Istennel, még akkor is ha sokmindent meg kell harcolni, hogy ennek a világnak minden ragyogásánál tisztább és ragyogóbb az a korona, amelyet majd az Úr ad nekünk, ha mindvégig kitartunk és szebb az otthon, amelyet Ő készített a számunkra, ahol valóban otthon lehetünk, és amelyhez egyetlen út van, a Kereszt!!!!!!!!!

engedelmesség

A mai napom Isten kegyelméből elég változatos volt, sokmindent elvégezhettem, mindennapi dolgokat, mint pl. mosás, főzés stb. Az azonban bíztos, hogy reggeli áhitat után mindíg több erővel indul a nap, Istenből valóban minden nap erőt meríthetek, és ez csodálatos!!!! Mai áhitatomon a Mk. 2:1-12-t olvastam. Hálás vagyok Istennek azért, hogy ez az ige napi tennivalóim végzése közben is eszembejutott és foglalkoztatott. Valami olyasmire figyeltem fel benne, amire eddig nem, a feltétel nélküli engedelmességre. Az a béna ember, akit barátai Jézushoz vittek, azonnal vette az "ágyát" és hazament, ahogyan az Úr megparancsolta neki. Elgondolkodtam azon, milyen arcot vágtak volna a jelenlevő emberek vagy akár én magam is, ha azt válaszolja, hogy "én évek óta béna vagyok, hozzászoktam a fekvéshez, mást nem is tudok, nem megyek, még egy kicsit maradok és pihenek, megrázó utam volt idáig a tetőn át". Nem vagyok bíztos abban, hogy ez az ember meggyógyult volna ilyen válasz után. Eszembe jutott, hogy olyan sokszor, amikor Isten parancsol valamit, nem rohantam rögtön megtenni, hanem elkezdtem kérdezősködni, hogy miért éppen most és miért éppen így. Egy másik személy aki az engedelmességröl eszembe jutott, Nóé volt. Bárkát épített, mert Isten azt parancsolta. Olvastam egyszer egy tanulmányt, mi szerint addig sosem esett bő eső a földre, és ha erre gondolok, azt hiszem Nóé számára sem volt könnyű olyan célra szárazon bárkát építeni, amit elképzelni sem tudott, mégis megtette, még akkor is, ha mindenki más kicsúfolta érte. Eszembe jutottak azok a vissza nem térő alkalmak, amelyek kérdezősködésem miatt múltak el visszahozhatatlanul. Amikor Isten szólt, és tudtam nekem is szólnom kellett volna Megváltómról, Aki azt hiszem az engedelmesség legnagyobb példája, és én arra gondoltam, hogy "na de Uram, pont ez a személy, nem is ismerem olyan jól, alig párszor beszéltem vele..." . Hány meg hány ilyen alkalmat temetünk el, hogy Isten országa nem lesz kicsiny magból nagy fává általunk!!! Szeretném, ha mindíg kész lennék engedelmeskedni, akkor is ha emberileg egyik másik lépés túl nehéznek vagy távolinak tünne, hiszen amire Isten elhív, arra fel is készít és hiszem, hogy erőt is ad napról napra mindannak elvégzéséhez amit Ő ránkbízott, csak bíznunk kell Benne!!!! Egy másik dolog, amit ebből a történetből tanultam, a fáradhatatlan közbenjárás. A szeretet és a hit valóban ha nem talál utat, hát készít magának! Annak a négy barátnak a kitartása példaértékű. Azt tanultam tőlük, hogy amikor látszólag semmi sem történik azok életében, akikért imádkozom, akkor se fáradjak bele, ne hagyjam abba, hanem méginkább, mégtöbbet könyörögjek azokért, akiket Isten a szívemre helyez. Ilyen kitartásra vágyom.

Ma Naámán történetet olvastam (2 Kir. 5). Nagyon elgondolkodtatott ez a történet. Igazábol Naámánnak abban a mondatában, hogy 'én úgy gondoltam...' magamra ismertem. Olyan sokszor mondtam ezt Istennek, hogy 'de én úgy gondoltam...' , sokszor gondolkodtam azon, hogy hogyan tudnám Istent leginkább, leghasznosabban szolgálni a missziómezőn, aztán végül így kötöttem ki az orvosi pálya mellett. Isten viszont nem bizonyított az én elgondolásom mellett, sok buktatón vitt át, mégsem adtam fel, addig próbálkoztam, míg sikerült: másodéves lettem, most folytathatnám, és sok ember szemében talán bolondság, hogy éppen most hagyok magam mögött mindent, amiért 2 hosszú éven át küzdöttem, de nem tehetek másként. Nem mások akaratából, vagy a körülmények miatt döntöttem így, hanem azért, mert Isten kéri, és én nem tehetek mást, odaadom. Annyi ember szomjazza az igazságot, nem tarthatom meg magamnak, miközben azt mondom Istennek, hogy majd 5 év múlva ráérek és igazán lesz időm arra, hogy másoknak beszéljek Rólad, mert az az igazság, hogy az orvosi olyan egyetem, amely az időnek szinte 100 %-át elviszi. Isten sokszor megmutatta, hogy elvehetné, de nem tette, Ő most kéri. Nem is tudom, ha én lennék a helyében, azt hiszem rég elvettem volna attól a makacs kis teremtménytől, ha tudom nem ez volt a tervem vele és mindez csak annak a kicsi konok teremtménynek a gondolata volt. Csodálom azt, hogy az én Uram, milyen türelmes volt velem, és bár sokszor összetörtem és sok sebet kaptam hálás vagyok azért is, hogy hagyta, hogy idáig végigjárjam az utat, mert nagyon sokat formált az elmúlt időben a buktatók és sebek által. Én pedig egyre jobban szeretem és csodálom Őt. Mindenesetre nem szeretnék mégegyszer ebbe a hibába esni, hogy a saját fejem után menjek, szeretném, ha mindíg szemelőtt tartanám Isten akaratát mindenben, és kérem Őt, hogy adjon bölcsességet ahhoz, hogy felismerjem mi az amit szeretne, és oaszánást meg alázatot ahhoz, hogy az Ő akaratát cselekedjem, akkor is amikor én másképp gondolnám. Hogy élhessek szíve szerinti életet, az Ő örömére és dicsőségére.