Pár szóban a hét:
Kezdjük egy vidám esettel: Hétfőn 8:45 kor indultam otthonról az ovis órámat megtartani. Gyönyörű idő volt a sétához, szépen sütött a nap és pár dundi felhő kis árnyékról is gondoskodott. Köszöntem egy idős bácsinak, aki amúgy ritkán szokott visszaköszönni:
-Jó reggelt!-mondtam és gondoltam hátha egy mosoly kíséretében jobban esik a köszönés is neki.
-Jó napot!-felelte mogorván.
Sajnáltam szegényt, szomorú, ha valakinél már a reggel is mogorván indul, és nyugtáztam magamban, hogy bár itt közép európai az idő, azt a letegadott órát bíztos mégis odaértik, mert ilyenkor már illik ezek szerint jó napotot köszönni. Egy utcával odébb, már okulva az előzőből egy másik idős bácsinak köszöntem, aki már beszédesebbnek bizonyult:
-Jó napot kívánok!-mondtam, és küldtem a mosolyt is, hátha nem lesz mogorva ez az emberke is.
-Jó napot magának is. Hova-hova?
-Az óvodába megyek-válaszoltam.
-Hát megint rossz a kocsi ?
-Nem, most a kocsi is jó, meg az idő is szép a sétához, gondoltam inkább sétálok egyet.
-Na, hát menjen, magának kell is az a séta!
Igyekeztem nem nevetni a többé kevésbbé irónikus társalgáson és folytattam utamat az ovihoz. Gondoltam, ha tudná igazából, milyen jó kondiban vagyok :) elvégre a plusszaim a sétára is magammal viszem :) Néha jó lenne, ha a szeretet meg a kedvesség olyan lenne mint a virágpor, édes illatkeverékben hordozná a szél...és akit csak elérne egycsapásra kedves lenne... Persze van egy szél, aminek a nyomában szeretet és igazság és jóság fakad, ez Isten Lelkének a szele. Bárcsak itt is megváltoztatná a szíveket! Olyan jó, hogy nem más emberek szemszögéből nézve nyer értéket és értelmet a lényünk, hanem Isten szemszögéből nézve, Ő igazán lát, nem azt nézi, ami a szeme előtt van, hanem ami a szívben van.
Ezen a héten egy film kapcsán valaki szóba hozta, hogy vannak, akik fanatikusak meggyőződésükben. A főszereplő miután elkezdte hajléktalanok közti szolgálatát, pár éven belül lebetegedett és meghalt. Nem értettem, hogy miért taszít valakit egy önfeláldozó életpélda. Meg kell nézzem azt a filmet, hogy megérthessem kedves barátunk felháborodását.
Elgondolkodtam azon, hogy sok ember számára mennyire természetes dolog ha valaki meghal egy balésetben, autóversenyzés közben, szívrohamban ( amit az elfogyasztott kávék, szalonnák és elnyelt stressz hoz egyre közelebb a fiatalabb korosztályhoz), háborúban vagy bármilyen más okból, de az felháborító, ha Krisztusért halnak meg, vagy valóban mint a gyertya csonkig égnek míg szolgálnak Istennek és mások felé is. Ha Krisztus is így gondolkodott volna...jajj, mi lenne az életünk célja?! Milyen értéket hagyok a gyermekemnek, ha nincs olyan kincsem, amit mások nem vehetnek el? Olyan sok ember lett a jólét és az élettel való kérkedés rabszolgája. Amíg Isten meg nem könyörül rajtuk addig nincs megállás: egy életen át kergetik a múlandó délibábjait és végül célttévesztve halnak meg. Én nem akarom, hogy az életem más oltáron égjen el, csakis egyedül a Krisztusén!
Valaki kérdezte, hogy nem gondolkodtam e tovább tanuláson, mert még 'karrierem lehetne'. Mondtam neki, hogy én épp a karrierem magaslatán vagyok, az élő Istent szolgálom. Nem igazán értett meg, pedig nekem hivatásom van, nem munkám. Végső soron Bálám történetének tudtam örülni aznap, mégpedig annak, hogy Isten egy szamarat is tud használni és abban is megdicsőül :) Így utólag gondolkodva 'micsoda karrier egy szamár számára': az Isten akaratából megszóllalhatott, a gazdájánál is jobban látott, bárcsak én is tudnák mindíg úgy szólni, hogy az emberek megértsék és meghallják!
Végül még egy hír kapcsán...
Olvastam a Mártírok Kiéltása oldalán, hogy volt egy tagja az IS nek, aki felkereste egyik munkatársukat és azt mondta, már jó ideje álmodik egy fehér ruhás férfiról, aki azt kérdezi tőle mindíg, hogy "Miért üldözöd a népemet? "Ez az ember végül megtért és most ő is bújkál. Azon gondolkodtam el, hogy milyen kegyelem, hogy Jézus Krisztus személyesen megkeres minket, ha nem is ennyire nyilvánvalóan, mint ebben az esetben. Ugyanakkor szomorú is, hogy van, akinél ilyen módon kell látogatást tennie, talán sehol máshol senkiben nem tudta ez az ember meglátni Őt. Maradjon nyitva a kérdés: Mennyire látható Ő bennem?
