Ez egy régi vers, nemrég ráakdtam, és gondoltam lejegyzem mielőtt elfelejtem, hogy melyik könyvembe suvasztottam el a lapot, amire annakidelyén leírtam. Ez a feledékenység, ami sajnos egyre gyakrabban előfordul mostanában, annyiban jó, hogy régi dolgok új meglepetést okoznak, ha rájuklelek. Azt hiszem még Vásárhelyen írtam úgy 8 éve, de pontos dátumra már nem emlékszem :)
Elsuhan az élet, mint egy csendes mély sóhajtás
vár a jövő, talán ezer színben ragyogó.-
Mégis a múlt üszkös árnyat vet s üldöz,
már nem úgy mint rég-
most más ruhát öltött.
S miközben próbálok megfogni egyetlen napsugarat,
a mult árnya utolér s elhalad...
Visszanézek.
Határozok: falat építek, erőset,
Soha többé ne fájjon, ha a jóbarát elárul,
ha a szavak ütnek.
És épült a fal: először kis menedék, majd
bástya, mi a törékenyt, a gyengét védi, körülzárja...
S most, börtön. Magas, áttörhetetlen...
Mégis odabent még mindíg fáj,
ha a jó barát elárul, ha a szavak ütnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése