Akit visszavárok

Akit visszavárok,
dicsőséges, szebb ragyogó napnál,
tiszta, mint a hó-
Tekintete, mint tűz, átjár,
és mindent fölperzsel, mi nem az Övé bennem,
közben lángra gyújtja nevét szivemben.
Egészen rabul ejt- csak azóta vagyok szabad,
mióta a Testté lett Igének rabja lettem.
Minden más eltörpül, csak Őt látom nagynak, hatalmasnak,
A Királyt.
Az én Királyom!
Morajló hangját hallani vágyom-
Tudom, egy nap szemtől-szembe látom
de addig Őt követem,
Ki újátette összetört életem-
Más, szebb célt adott nekem, mint amit magam elterveztem...
Otthont adott hű kezében,
Féltve óv a tenyerében.
Megváltó Krisztusom legszebb nekem!

Uzhhorod, 2012.01. 24.

Egy keserű nap margójára

...mért nem emlékeznek az emberek, hogy Valaki, az én Uram Jézus, értünk szenvedett, és mindent elhordozott:

'Mint vesszőszál sarjadt ki előttünk, mint gyökér a szikkadt földből. Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna. Megvetett volt és emberektől elhagyatott, fájdalmak férfia, betegség ismerője. Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt nem törődtünk vele. Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi pedig azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze, Ő bűnhődött hogy nekünk békességünk legyen és az Ő sebei árán gyógyultunk meg. Mindnyájan tévelyegtünk mint juhok mindenki a maga útját járta, de az Úr Őt sújtotta mindnyájunk bűnéért.' (Ézsaiás 53: 2-6)

Isten igéjében az is csodálatos, hogy ma is érvényesek, nem vesztik el a szabatosságukat. Én úgy látom, ez az ige is érvényes többféle értelemben is: 1. arról beszél, hogy Jézus Krisztus magára vette azt a teljességgel jogos büntetést, amellyel Isten engem sújtott volna a bűneimért. 2. Arról is beszél, hogy Ő az Aki azóta is hordoz, mindennel együtt, ami engem ér, valami olyat értek ezalatt-nem kell pont szó szerint érteni- mintha Ő tudna együtt örülni és sírni velem

Látszatház

Csendesen, serényen

épül a látszat,

tégla téglára kerül,

míg a lélek ott belül megfárad.

Megvan már a fal-

a lélek csendben, bent,

a kintről szép teremben, elhal-

egyre nő a hideg, hogy a látszat falát

meg ne olvassza a szeretet.

De ha eljön Ő, ki jég szívemet

örök nyárrá tette,

Ki életével az enyémet megmentette-

ha meglátod tűztekintetét,

Megáll a házad, vagy megolvad a látszat?

-kelkrisz, 2011. május.8, Szilágyballa-

Pillanat

Újra itt:)

Sok minden változott körülöttem mióta legutóbb itt jártam... azóta átmentem a kreszvizsgán, túléltük mi mindannyian:) mármint a rendőr, a tanárom is meg én is:). Egy ideig úgy láttam ezt a vizsgát, mint egy legyőzhetetlen óriást, volt amikor nem tudtam, és olyan is amikor már nem akartam győzni. Sokáig nem értettem a kudarcot, aztán rájöttem: sérült katona nem seregbe való...valakinek nagyon sokat és teljesen el kellett engedjek, a Filemonhoz írt levélből tanultam meg ezt. Bocsánatot is kértem, mert sokáig nem tudtam megbocsátani, és úgy látom, hogy nem abban van a csoda, hogy minden seb begyógyul, sokkal inkább abban, hogy Isten ad erőt ahhoz, hogy ha rossz emlékek ébrednek, válasszam a szeretetet, nem azért, mert nekem így könnyebb, hanem azért mert tartozom ezzel, mert Isten is így szeretett engem. Nem volt könnyű... de most már szabad vagyok... Azt hiszem ez volt a legnehezebb lecke amit tanulnom kellett még a kreszre készültem.

November táján sikerült megtalálni az én meseautómat, azóta már párszor lerobbant (ezért is kapta ezt a nevét), de átlagosan szépen gurul, kint fehér, bent

szürke Zafira :). Istennek hála már jó ideje nem volt vele nagyobb gond, remélem nem is lesz. Danit szeretem a legjobban kocsikáztatni, ő hátul szokott ülni gyerekülésben, de valahonnan azt gondolja, hogy ő vezet, ettől sokkal érdekesebb az egész:))) Ez az egyik kedvenc közös képem Danival:).

Isten kegyelméből munkát is találtam, pedig még augusztusban feladtam volna, hogy a tanügyben próbálkozzam, mert akkor még nem vizsgázhattam, mivel lemaradtam az iratkozásról...aztán egyszer felhívtak, hogy egyik faluból elment a román tanárnő, és senkit sem találnak, akkor nagyon megörültem...az utóbbi időben meg némi öniróniával azon nevetek, hogy akkor ennek mennyire örültem:))) De azért szeretem, mert sok gyereket megszerettem, és ameddig ott vagyok egy kicsit a magaménak érzem őket... néha elcsodálkozom, milyen hamar meg lehet zavarni egy nyugis órát egyetlen tüsszentéssel, vagy nem helyén mondott szóval...hogy mi mindent hoznak hazulról magukkal a gyerekek és mégis milyen üresek és céltalanok... de erről majd egy másik alkalommal, ha édesebb lesz a napom, mint a mai volt, végül is nem az a lényeg, hogy édes legyen, hanem hogy sós:)

Mostanság

Újra itt:) Mióta nem írtam csaknem fél év telt el, és nagyon sok minden történt. Először is hazaköltöztünk, de előtte még őrült rohamban csomagoltunk, aztán meg versenytfutottunk az idővel, a lakásfelújítással, de Istennek hála minden meglett még az első hó lehullta előtt. Szeretem itthon. Kinézek az ablakon és látom a zöldellő dombokat, a barátságos piros háztetőket, az első napsugarat, amely beragyogja az eget és azon t űnődöm, hogy ember ennyire gyönyörűet még nem festett...Persze az idei nyár viharos időszakában nem a kilátás az egyetlen előnye annak, ha dombon lakik az ember, de meg kell hagyni, gyönyörű.

Istennek hála túl vagyunk már a licenszeken, még hátravan a kreszvizsga... mit mondjak róla, mindent egybevetve nem is olyan könnyű, főleg a technikai rész, vezetni szeretek de inkább csak nyugisan, nem vagyok az az aszfalthasító típus, de reménység szerint ezt is túlélem. Persze sokminden könnyebben menne ha mindíg arra jeleznék amerre menni akarok, kicsit nehezen jön össze az a jobra -balra irány, az orvosin ahhoz szoktam, hogy "dexter" és "sinister", vagy "erre, arra" de igyekszem ezt a reflexet is fejleszteni. Az autókat azért szeretem nézegetni, remélem jogosítvány után, találunk majd egy megfelelőt...

A licensz nagyon nehéz volt egyedül Isten kegyelme, hogy átmentem, sokan maradtak évismétlők, vagy jöttek ki sírva a teremből. Jó volt mrgtapasztalni, hogy az Úr harcolt értem, nem hagyott magamra. Most is Benne bízom. Bármilyen borús is az ég, jó tudni, hogy ott, a felhők fölött teljes erejével ragyog a nap. Rátaláltam egy jo kis újságtördelő részlegre a microsoft office-on belül, úgy hogy nyár végétől, ha lesz időm rá lehet hamarabb is kicsit átalakul a blogom. Addig is ez a sablon is jó:) Most megyek mert még vannak dolgok amiket be kell fejeznem...mert még nem ért véget az idő, melyet kegyelemből, ajándékba kapunk....

egy vers a megelégedésről:)

Egy leprás éneke

A.Helser ’The Glory Of Impossible’ című könyve nyomán

Lelkemben csend van

S egy hang sötéten,

Vádlón azt suttogja:

Nincsen!

Nincs kezed, nincs lábad,

Arcod csupán torzulat már!

Nincsen!

Ki vette el mindezt?

Ki tette ezt veled?

Nincs pénzed, nincs lehetőséged,

Semmid sincsen.

Nincsen!

Ki vette el mindezt?

Koldus vagy, nincstelen szegény…

Hiszen semmid sincsen.

Nincsen!

Valóban,

Nincs kezem, de érzem,

Ahogyan átölel az Isten.

Sok könyörülő kézben

Nyújtja felém a kezét…

Nekem ez elég.

Nincs lábam, de érzem

Hogy tenyerén hordoz az Isten.

Így lábak helyett szárnyakat adott nekem,

Mert Nála mindig kész a kegyelem.

Nekem ez elég.

Valóban arcom csupán torzulat már-

Mégis, érzem-

Hatalmas csoda ez,

Mert közben

Képmását formálja bennem

Az Isten.

Ő, Ő tette mindezt,

Kezeim, lábaim helyett

Az Övét sebezték,

Arcom helyett az

Ő arcát ütötték-

Ő tette mindezt,

S vele nekem adott mindent!

Gyermeke vagyok,

Nekem ez elég!!!!

Kelemen Krisztina, 2008.12.18., Marosvásárhely

kézmosás!

Nagyobb öröm könyökig vájkálni a sárban, hogy Krisztus számára kincset találjunk, mint tétlen kezünket a tiszteletreméltó illendőség jó illatú szappanával mosogatni.

-C.H.Spurgeon-

kezek:))

Íme egy vers, amelyet nagyon kedvesnek találtam, Csiha Kálmán írta.

Ősszel a ligetben

Ültem a padon a halk ligetben,

S ölembe hullt egy falevél.

Jöttéért postát sem fizettem,

-gondoltam- s mégis ideér.

Halk pergamen. Finom szövésű,

Illatos, sárga kis levél.

A fáról hullt, hol néma fésű,

A sárga Ősz neszez, zenél,

S kifésül mindent és lehullat.

Míg lefoszlik a lomb-ruha,

S mi élt, remélt, kifakulhat,

Zörgő avar lesz, halk, puha.

Néztem a sápadt kis levélre,

És megborzadtam (jött a szél),

S a liget fáit, ahol érte

Suhogva, hullt ezer levél.

De ő pihent a kezemben,

mint aki hazaérkezett.

Érezte meleg tenyerem

S a fent mosolygó kék eget.

Ó, Istenem, ha majd az ősz jön,

S elkéred földi életem,

Majd ott a végső élet-őszön

Ilyen lombhullást adj nekem!

Kezedre szállva én-hulló levél-

Elsárgult, földi pergamen,

Engedd pihenjek, hol élet zenél

Kezeden, e végtelen kezen.

Nagyon örültem,amikor rátaláltam erre a versre, mert nem éreztem magam egyedül Isten hatalmas és könyörülő kezei iránti vonzalmammal. Remélem nem ért félre senki, nem vagyok mániás, csak egyszerűen jó arra gondolnom és szeretek is arra gondolni,hogy Isten kezében tartja az életem, hogy mindenről tud ami velem történik. Ennek tudata nagy biztonságérzetet ad nekem akkor is amikor nehéz idők járnak, így nem kell soha félnem, és ez olyan jó.

Egy másik dolog amire ez a vers emlékeztetett az, hogy az élet valóban olyan gyorsan elszalad, nem mindegy, hogy mire és hogyan használom ki. Örökkévaló kincseket kell gyűjtenem, ha nem akarok majd üres kézzel hazamenni. Szeretnék ebben haladni mert vágyom Isten mosolyára, hogy mindketten örülhessünk a találkozásnak és ne kelljen majd szégyenkeznem. Hát erre vágyom:)