Ősszel a ligetben
Ültem a padon a halk ligetben,
S ölembe hullt egy falevél.
Jöttéért postát sem fizettem,
-gondoltam- s mégis ideér.
Halk pergamen. Finom szövésű,
Illatos, sárga kis levél.
A fáról hullt, hol néma fésű,
A sárga Ősz neszez, zenél,
S kifésül mindent és lehullat.
Míg lefoszlik a lomb-ruha,
S mi élt, remélt, kifakulhat,
Zörgő avar lesz, halk, puha.
Néztem a sápadt kis levélre,
És megborzadtam (jött a szél),
S a liget fáit, ahol érte
Suhogva, hullt ezer levél.
De ő pihent a kezemben,
mint aki hazaérkezett.
Érezte meleg tenyerem
S a fent mosolygó kék eget.
Ó, Istenem, ha majd az ősz jön,
S elkéred földi életem,
Majd ott a végső élet-őszön
Ilyen lombhullást adj nekem!
Kezedre szállva én-hulló levél-
Elsárgult, földi pergamen,
Engedd pihenjek, hol élet zenél
Kezeden, e végtelen kezen.
Nagyon örültem,amikor rátaláltam erre a versre, mert nem éreztem magam egyedül Isten hatalmas és könyörülő kezei iránti vonzalmammal. Remélem nem ért félre senki, nem vagyok mániás, csak egyszerűen jó arra gondolnom és szeretek is arra gondolni,hogy Isten kezében tartja az életem, hogy mindenről tud ami velem történik. Ennek tudata nagy biztonságérzetet ad nekem akkor is amikor nehéz idők járnak, így nem kell soha félnem, és ez olyan jó.
Egy másik dolog amire ez a vers emlékeztetett az, hogy az élet valóban olyan gyorsan elszalad, nem mindegy, hogy mire és hogyan használom ki. Örökkévaló kincseket kell gyűjtenem, ha nem akarok majd üres kézzel hazamenni. Szeretnék ebben haladni mert vágyom Isten mosolyára, hogy mindketten örülhessünk a találkozásnak és ne kelljen majd szégyenkeznem. Hát erre vágyom:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése