Sok minden változott körülöttem mióta legutóbb itt jártam... azóta átmentem a kreszvizsgán, túléltük mi mindannyian:) mármint a rendőr, a tanárom is meg én is:). Egy ideig úgy láttam ezt a vizsgát, mint egy legyőzhetetlen óriást, volt amikor nem tudtam, és olyan is amikor már nem akartam győzni. Sokáig nem értettem a kudarcot, aztán rájöttem: sérült katona nem seregbe való...valakinek nagyon sokat és teljesen el kellett engedjek, a Filemonhoz írt levélből tanultam meg ezt. Bocsánatot is kértem, mert sokáig nem tudtam megbocsátani, és úgy látom, hogy nem abban van a csoda, hogy minden seb begyógyul, sokkal inkább abban, hogy Isten ad erőt ahhoz, hogy ha rossz emlékek ébrednek, válasszam a szeretetet, nem azért, mert nekem így könnyebb, hanem azért mert tartozom ezzel, mert Isten is így szeretett engem. Nem volt könnyű... de most már szabad vagyok... Azt hiszem ez volt a legnehezebb lecke amit tanulnom kellett még a kreszre készültem.
November táján sikerült megtalálni az én meseautómat, azóta már párszor lerobbant (ezért is kapta ezt a nevét), de átlagosan szépen gurul, kint fehér, bent
szürke Zafira :). Istennek hála már jó ideje nem volt vele nagyobb gond, remélem nem is lesz. Danit szeretem a legjobban kocsikáztatni, ő hátul szokott ülni gyerekülésben, de valahonnan azt gondolja, hogy ő vezet, ettől sokkal érdekesebb az egész:))) Ez az egyik kedvenc közös képem Danival:).
Isten kegyelméből munkát is találtam, pedig még augusztusban feladtam volna, hogy a tanügyben próbálkozzam, mert akkor még nem vizsgázhattam, mivel lemaradtam az iratkozásról...aztán egyszer felhívtak, hogy egyik faluból elment a román tanárnő, és senkit sem találnak, akkor nagyon megörültem...az utóbbi időben meg némi öniróniával azon nevetek, hogy akkor ennek mennyire örültem:))) De azért szeretem, mert sok gyereket megszerettem, és ameddig ott vagyok egy kicsit a magaménak érzem őket... néha elcsodálkozom, milyen hamar meg lehet zavarni egy nyugis órát egyetlen tüsszentéssel, vagy nem helyén mondott szóval...hogy mi mindent hoznak hazulról magukkal a gyerekek és mégis milyen üresek és céltalanok... de erről majd egy másik alkalommal, ha édesebb lesz a napom, mint a mai volt, végül is nem az a lényeg, hogy édes legyen, hanem hogy sós:)
