Egészen

Ma a 2 Korinthus3:1-11 et olvastam. Pál Isten erejéről és dicsőségéről beszél itt. Eszembe jutott, hogy hányszor gondoltam Istenre lekicsinylően, és nagyon szégyellem ám magam, ha eszembe jut. Elég csúful hangzik, ha azt mondom, hogy lekicsinylően gondoltam Rá, de attól tartok sokan vannak még így ezzel. Akkor is lekicsinylően gondolok Rá, amikor nem merek Tőle olyan dolgokat kérni, amelyek túl nagy falatnak tünnek a számomra, vagy amikor elcsüggedek. Sokszor gondolkodtam azon, hogy hogyan is lehet mindíg szívből örülni. Arra a következtetésre jutottam, hogy akkor tudok igazán teljes szívből örülni, ha nem aggodalmaskodom, és nem pakolom meg magam olyan terhekkel, amelyeket úgysem tudok megoldani, hanem inkább bízom az én Uramban és látom Őt mindennél és mindenkinél hatalmasabbnak!!!! Ma azt tanultam, hogy szükségem van nehéz és kétségbeejtő helyzetekre ahhoz, hogy lássam Isten hatalmas erejét. Őrá van szükségem minden nap, minden pillanatban! Azzal, hogy beismerem gyengeségem Isten előtt, hogy képtelen vagyok valamit megtenni, elmondom Neki, hogy az én erőm kevés és kérem Őt, hogy segítsen, hogy harcoljon értem, ha ezt valóban bizalommal és hittel teszem, hiszem, hogy meg fogom tapasztalni az Ő csodálatos vezetését és hatalmát. A dicsőség pedig egyedül Őt illeti mindörökké!!!! Gyerekkoromban jókat derültem azon a történeten, amikor Jézus lecsendesíti a tengert. Kissé nevetségesnek tüntek a tanítvanyok, ahogy jajjveszékeltek a hajóban, mintha nem tudnák ki az aki velük utazik. Isten arra is rámutatott, hogy amikor kishitően méregetem Őt, én is olyan vagyok mint a tanítványok, megfeledkezem arról Ki az Aki kezében tartja az életem, arról, hogy Jézus Úr mindenek felett. Isten ereje az ami lecendesíti a viharokat az életünk tengerén, az Ő hatalma véd , és ha Neki adjuk át a kormányzás jogát akkor bíztosan nem fog zátonyra futni a hajónk. Ha jól meggondoljuk, nem is olyan könnyű lemondani a kormánykerékről, főleg ha magunkról van szó. Másoknak talán könnyű szívvel tanácsoljuk ezt, mint a bíztos célbaérérs titkát, de mi a helyzet mikor rólunk van szó? Az jutott eszembe, ha magamról van szó, elég hajlamos vagyok arra, hogy csak azoknak a dolgoknak a megoldását bízzam Istenre amikhez én kevésnek érzem magam. Ha nehéz volna elképzelni milyen is ez, hát úgy gondolom, a következú példa majd jól szemlélteti. Egyszer egy kisgyerek így imádkozott lefekvés előtt:'Úr Jézus kérlek vigyázz rám az éjjel, mert nappal én is tudok vigyázni magamra, de tudod, ilyenkor alszom is, meg sötét is van...'- lehet hogy nevetségesen hangzik és azt mondjuk rá, hogy 'ilyenek a gyerekek', de mi a helyzet velünk? Mi talán nem viselkedünk ilyen 'gyerekesen' Istennel szemben, talán Jézus nem Úr a nappalon is? Mégis miért van az, hogy sokszor csak akkor kérem, hogy vezessen, hogy kísérjen, védjen, csak akkor adom neki a kormánykereket, amikor úgy látom sötét van, vagy épp viharban vagyok? Ez kicsit olyan mintha azt mondaná egy matróz a kapitánynak, hogy csak a hajófedélzetet kormányozhatja vagy csak a jobb vagy bal oldalát, ami lehetetlenség. Hiszen ha a hajó egyik része mozdul egy irányba a többi is fog valamerre. Nem rendelhetem alá csak kicsi részekben az életem Istennek! Csak egészen adhatom magam, másként olyan mintha semmit se adtam volna Neki!!! Szeretném megtanulni Jézustól az engedelmességet, a teljes odaszánást. Ő mindíg az Atya akaratát kereste, nem a saját érdekeit tartotta szemelőtt, és soha nem tévesztette szemelől a célt. Szeretném, ha számomra is az lenne a legfontosabb, amit Isten akar, amit Ő gondol rólam és nem amit mások. Szeretném, ha amikor nappal van, nem feledkeznék meg arról hogy az is az Ő ajándéka, ha szüntelenül keresném az Ő akaratát, és amikor úgy tűnik, hogy a próbák éje vesz körul,nem esnék pánikpa, nem aggodalmaskodnék nem felejteném el, hogy kinek a kezében van a kormány, hogy Jézus Úr mindenek felett. Egyszerűen bizalommal nyújtanám Felé a kezem szabadításért.